(24-25)Huszonnegyedik és huszonötödik nap: Az út vége, és egy új kezdete

Az utolsó napok már a hazaérkezés jegyében teltek, de egyáltalán nem voltak lazák. Az utolsó előtti reggel még kényelmesen készülődtünk össze, hiszen tudtuk, hogy a következő két nap minden lesz, csak nyugodt nem. Miután elhagytuk koppenhágai szállásunkat, célba vettük Németországot.

Útközben terveztük meglátogatni a ribei viking múzeumot – elvégre nem esett volna messze az útvonalunktól –, de nyűgösek és fáradtak voltunk, ráadásul az autóval sem volt minden oké. Előttünk állt még egy hosszú autóút egészen Dél-Németországig. Az autó szellőztetőjét nem sikerült megjavítani, de Németországban még elviselhető volt a hőmérséklet.

A komolyabb probléma, az a kocsi furcsa billegése volt. Figyeltük a kerekeket, ellenőriztük a nyomást, minden normálisnak tűnt, mégis valami nem stimmelt.

Ahogy Németországba értünk, megálltunk a Skandináv Parkban, hogy beszerezzünk néhány hazavinni való apróságot. Ezúttal sokkal nyugodtabb volt a hely, mint július végén, amikor Skandinávia felé jártunk ott. Még egy kis chai lattéért is megálltunk Dätgenben és ezek az apró pihenők mindig feldobták az utat.

Az esti órákra már csak a németországi szállás maradt hátra, amelyhez egy elég nagy kerülővel, de minőségi utakon jutottunk el. Az erdők sűrűsége, a késő esti sötétség, és a Hold misztikus fénye, ami körül vett minket a kihalt utakon, egy pillanatra megállított engem, legalább gondolatban. A táj varázslatos volt, de annyira fáradtak voltunk, hogy nem is fényképeztem. Az erdőnek ebben a formájában volt valami félelmetes, egészen más, mint Skandináviában. Ott sosem éreztem ezt a nyomasztó, mesebeli rémisztőséget, amit itt. Gyerekkorom rémisztő meséit idézte, amikor olyan érzése van az embernek, hogy a sötét erdő mingyárt összenyom. Mintha bármikor felbukkanhatna a boszorkány háza a Jancsi és Juliska meséből. :D

A szállásunk egy kicsi, eldugott településen volt, és a házban is majdhogynem eltévedtünk. Bár a környék kicsit nehézkesen megközelíthető, a hely tiszta és kényelmes volt – épp amire szükségünk volt a hosszú nap után.

Másnap reggel kicsit lustálkodtunk, de hamar útra keltünk. Az hőmérséklet egyre melegebb lett, ahogy haladtunk Csehországon keresztül, és az autó kereke végül fel is forrósodott. Peti egy pihenőnél vette észre, hogy a jobb első keréken egy pukli keletkezett – valószínűleg egy kátyú és a hőség kombinációja okozta. Azonnal lecseréltük a sosem használt pótkerékre. Azt hozzátenném, hogy a billegés valódi oka csak az utazás után pár héttel derült ki, ugyanis a szervízben semmi problémát nem láttak. A teljes gumicsere oldotta csak meg a problémát és mikor megláttuk a gumik belső felületén a kopást, nem hittünk a szemünknek! Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy nem történt semmi komolyabb baleset.

Végül este 11 körül értünk haza. Az állatokat gyorsan elláttuk, de a kipakolást már másnapra hagytuk.

Összességében rendkívül élveztük ezt az utat, még akkor is, ha rohanós és néhol kimerítő volt. Boldog vagyok, hogy ennyi mindent sikerült meglátogatnunk, még ha közben azt is éreztük, hogy minden helyszínen napokat tudtunk volna tölteni.

Az utazás azonban nem csak helyekről szólt, hanem egyfajta belső átalakulásról is. Gyerekkorom óta vonz Skandinávia. A Moomin-mesék melankolikus világa, később John Bauer misztikus erdőábrázolásai révén. Az északi táj él, lélegzik, és történeteket mesél, amelyek túlmutatnak a természet egyszerű szépségén.

Sigtunában és Anundshög ősi dombjai között állva éreztem valamit, ami hetek múlva otthon kezdett igazán kibontakozni.

Az utazás élményei olyan változásokat indítottak el bennem, amelyeket nehéz szavakba önteni. Mintha az erdők csendje, az északi táj energiája a lelkem mélyére hatolt volna.

Apró jeleket vettem észre magam körül, amik talán eddig is jelen voltak, csak nem volt meg a képességem, hogy lássam őket. Ez az utazás nemcsak a Skandinávia iránti rajongásomat mélyítette el, hanem ráébresztett arra is, hogy a világ apró részleteiben is lehet valami varázslatos. Ahogy az erdő csendjében, a madarak röptében vagy a sziklák ősi nyugalmában, úgy az élet minden apró mozzanata hordozhat egy kis misztikumot.

Ez volt a mi skandináviai utunk 2024 nyarán. Egy út, amely messzire vitt, és közben közelebb hozott önmagamhoz.