The Full Story
This is your About page. This space is a great opportunity to give a full background on who you are, what you do and what your site has to offer. Your users are genuinely interested in learning more about you, so don’t be afraid to share personal anecdotes to create a more friendly quality. Every website has a story, and your visitors want to hear yours. This space is a great opportunity to provide any personal details you want to share with your followers. Include interesting anecdotes and facts to keep readers engaged. Double click on the text box to start editing your content and make sure to add all the relevant details you want site visitors to know. If you’re a business, talk about how you started and share your professional journey. Explain your core values, your commitment to customers and how you stand out from the crowd. Add a photo, gallery or video for even more engagement.
Megemlékezés John Bauerről - a művészről, aki életre keltette az északi erdőt
John Bauer nevét Svédországban szinte mindenki ismeri. Nálunk kevesebben, de talán trollokat és erdei lényeket már mindenki vélt felfedezni, aki szereti járni az erdőket. :) JB olyan életművet tett le az asztalra, amely nagyban formálta, ahogyan ma a skandináv folklór, a trollok és a mesebeli északi tájak világára gondolunk. Ráadásul ezt mindössze 36 éves koráig érte el, mielőtt feleségével, Estherrel és kisfiukkal, Bengttel együtt tragikus hajóbalesetben életét vesztette a Vättern-tavon. De miért fontos kutatnom utána, miért pont most? És miért érzem úgy, hogy nem elég csak a műveit nézegetni, hanem fontos megérteni a mögöttük álló embert, életutat és művészi küzdelmet is?
Amióta Svédország hatására elindult bennem egy mélyebb átalakulás, jobban figyelek azokra a jelekre, gondolatokra és váratlanul elém kerülő témákra, amelyeket az élet elém sodor. Nem véletlenül térek vissza pont most John Bauerhez és nem véletlen vitt az élet az utazás alatt Jönköping felé sem. Nemrég döntöttem úgy, hogy az Észak hangja nevű oldalamat egy kicsit más formában újraélesztem és közben egy szimbolikus életkorhoz is érkeztem: években és hónapokban számolva pár nap múlva "élem túl" John Bauert. Igen, kiszámoltam pontosan! -.-"
Ez különös érzés. Nem verseny vagy összehasonlítás, mégis nehéz nem érezni a kontrasztot. Ő 36 éves korára olyan világot teremtett, amely generációk képzeletét formálta. Én pedig most, a saját művészi utamat nézve, egyszerre érzek alázatot, késztetést és egyfajta belső ébresztést: mit kezdjek azzal az idővel, ami nekem még megadatott? És talán emiatt nem is csak maga a művészete érdekel, hanem az is, hogy hogyan volt képes egy ember ennyire mélyen az erdőbe nézni és milyen érzéseket, terheket cipelt magában ahhoz, hogy létrejöhessenek a trollok, királylányok, mohás kövek és azok a csodálatos fények.
Amikor ezt az írást közzéteszem, június 4-én, John Bauer születésének 144. évfordulója van. Számomra az ő művészete valamiért nagyon fontos. A skandináv folklór, a régi történetek, a mítoszok és az északi kultúra apró darabjai amúgy is mindig szíven találnak, de Bauer alkotásai valahogy mindig vonzották a tekintetemet. Bár rengeteg hasonlóságot vélek felfedezni az életében és személyiségében, művészként régóta várok arra, hogy egyszer ilyen erővel, ennyire sajátos világgal és mély természetlátással tudjak alkotni.
John Bauer fiatalon távozott ebből a földi életből, de olyan örökséget hagyott hátra a svéd, skandináv és európai kultúrának, amely ma is erősen él. Az ő erdeiben a fák nem sima fák, a kövek nem egyszerű kövek és a trollok sem csak mesealakok. Valami mélyebb, régebbi, nehezebben megfogható világ néz vissza ránk belőlük. Erről a világról szeretnék most megemlékezni.
Az írás összeállításához rengeteget adott a Jönköpings läns museum nyilvánosan elérhető online archívuma: a John Bauerrel kapcsolatos gyűjtemények, archív bejegyzésk, blogcikkek, digitalizált dokumentumok és a Bauer házaspár leveleiből közölt részletek. Nagyon szuper, hogy John és Esther Bauer életét, művészetét és hagyatékát kutathatóvá és megismerhetővé tették. Ezért ez a megemlékezés nagyrészt az általuk közzétett információk alapján készült el, személyes értelmezéssel és saját gondolatokkal kiegészítve.
JOHN BAUER FIATALKORA
John Bauer 1882. június 4-én, 144 évvel ezelőtt született Jönköpingben, a Vättern-tó déli vidékén, Emma Wadell és a német származású Joseph Bauer fiaként. Apja sikeres hentesáruüzletet vezetett az Östra Torgeten, vagyis a város egyik élénk, nyüzsgő terén. Egy hentesüzlet feletti lakás elsőre nem éppen az általa ismertté vált trollos-erdei lényes mesevilág. És talán ezért is érdekes az egész élete, mert a gyerekkora egy hétköznapi, városi környezetből indult.
A tér ekkor élénk piaci hely volt, tele emberekkel, zajjal, mozgással, történetekkel. A közelben húzódó csatorna a gyerekek kedvelt játszóhelye volt. John testvéreivel, Hjalmarral és Ernsttel nőtt fel. Idősebb nővére, Anna tragikusan korán meghalt, amikor John 7 éves volt.
Nyaraikat egészen más közegben töltötték, a Rocksjön partján álló Villa Sjövikben. Ez már közelebb áll ahhoz a JB-hez, aki később lett belőle. Ezeken a nyarakon a víz, a fák és a smålandi fények között cseperedett, és mivel ez a család állandó otthona is lett idővel, így egyszerűen az erdő és a vidék beleivódott az ifjú John képzeletébe.
Apja, Joseph Bauer Bajorországban született. Tizenhárom évesen árva lett, majd Svédországba érkezett szerencsét próbálni, szinte semmi nélkül. Kemény, gyakorlatias, céltudatos ember lehetett, aki munkával teremtett biztos alapot a családjának. Ez a földhözragadt, kitartó, egyszerű polgári háttér érdekes kontrasztban áll John későbbi álmodozó, meseteremtő természetével.
Anyja, Emma Wadell Jönköping környékéről, Rogberga vidékéről származott. Az ő családi ágán keresztül John egy másik örökséghez is kapcsolódhatott, a helyi történetekhez, babonákhoz, régi mendemondákhoz. Emma anyja, John anyai nagyanyja olyan nőként jelenik meg a forrásokban, aki jól ismerte az ősi eredetű hiedelmeket és történeteket. Nehéz lenne bizonyítani, pontosan mit és hogyan adott tovább az unokáinak, de az biztos, hogy Bauer későbbi világában a természet ezeknek a történeteknek a lenyomata. A fák, kövek, gyökerek és erdei homály mögött mintha valami régi, figyelő jelenlét húzódna.
John már gyerekként is szeretett fantáziálni. Cirkuszosat játszott, kis előadásokat talált ki, színházi jeleneteket rendezett és folyamatosan rajzolt. A rajzolás nem hirtelen pályaválasztási ötlet volt neki, hanem szinte természetesen kísérte. Első ismert rajza mindössze 3 éves korából maradt fenn, egy egyszerű ceruzás gyerekrajz, egy pálcikafigura.
Az iskolában nem tartozott a mintadiákok közé. Jegyei nem voltak különösebben kiemelkedők és úgy tűnik, sokkal jobban érdekelte a rajzolás, a megfigyelés és az álmodozás, mint a hagyományos tanulás. Tankönyveit rajzokkal, firkákkal, karikatúrákkal töltötte meg. Ezekből a rajzokból már ekkor látszott az a különleges figyelem, amely később is meghatározta munkáit: a részletek iránti érzék, a karakterek megfigyelése, a formák mögötti személyiség keresése.
Tizenhat éves volt, amikor Stockholmba költözött, hogy művésznek tanuljon. Ez abban az időben nagy és bátor lépés lehetett számára. Mögötte maradt a családi otthon, a Rocksjön partja, a Vättern vidéke, a smålandi erdők világa és megérkezett a fővárosba, ahol először a Műszaki Iskolában és Caleb Althin festőiskolájában kezdte meg tanulmányait. Később, néhány próbálkozás után felvételt nyert a Királyi Képzőművészeti Akadémiára is.
Már ezekben az első években látszott, hogy ő nem egyszerűen csak rajzolni akart. Mintha már akkor jelenetekben gondolkodott volna. És miközben Stockholmban tanult, új művészeti hatások érték. Mégis mindig visszatért ahhoz a belső tájhoz, amelyet gyerekkorából hozott magával: Jönköpinghez, a Vättern déli vidékéhez, a smålandi erdőhöz.
TANULMÁNYAI
John Bauer már gyerekként sem tűnik olyannak, akit különösebben lekötött volna a hagyományos iskola. Közepes osztályzatai alapján nem az átlagos tanulás vilgában érezte magát igazán otthon. Inkább álmodozó fiú lehetett, aki az Allmänna Läroverket órái alatt tankönyveit rajzokkal, firkákkal és karikatúrákkal töltötte meg. Ez persze a tanárai számára nem mindig lehetett örömteli, különösen akkor, amikor akaratukon kívül ők maguk váltak Bauer éles szemű karikatúráinak szereplőivé.
Ekkori rajzai közül több is fennmaradt, és már ezekben is jól látszik az a különleges figyelem, amely később egész művészetét meghatározta. Bauer nemcsak nézett a szemgolyójával, hanem a dolgok mögé is látott. Észrevette az arcok jellegzetességeit, a mozdulatok furcsaságát, a formák mögött megbújó karaktert. Ez az apró részletekre figyelő tekintet később ugyanúgy megjelent a trollok görbe ujjaiban, a fatörzsek kérgében, a mohás kövekben és a mesebeli alakok testtartásában.
Úgy tűnik, családjától nem kapott különösebben tudatos művészi bátorítást. Szüleinek teljesen más érdeklődési köre volt. Apja, Joseph Bauer gyakorlatias, céltudatos emberként sikeres üzletet vezetett és valószínűleg egészen más világban mozgott, mint az álmodozó, rajzoló fia. Mégsem akadályozták Johnt a pályaválasztásában. Talán korán megértették, hogy ez a fiút nem érdekli az, amihez nincs kedve vagy tehetsége. Inkább vagy kinn volt a természetben, vagy mélyen elmerült a füzetében a ceruzájával.
16 évesen Stockholmba költözött, hogy művésznek tanuljon. Ez nagyon fiatal kor egy olyan fiú számára, aki a források szerint kevés önbizalommal küzdött és gyakran kételkedett saját képességeiben. Mégis elindult. Mintha a bizonytalanságai ellenére pontosan tudta volna, hogy nincs más irány az életében. Először a Műszaki Iskolában, a későbbi Konstfack elődjében, valamint Caleb Althin festőiskolájában tanult. Ezek az évek készítették fel arra, hogy néhány próbálkozás után, 1900-ban felvételt nyerjen a stockholmi Királyi Képzőművészeti Akadémiára.
Amikor bejutott az Akadémiára, barátaival a Berns Salongerben ünnepelt. Ez nagy pillanat lehetett számára: a jönköpingi srác beléphetett Svédország egyik legtekintélyesebb művészeti intézményébe. A lelkesedés azonban nem jelentette azt, hogy könnyen illeszkedett volna az iskola világába, valószínűleg rengeteget kellett maszkolnia. Az Akadémia oktatása ekkor még erősen hagyományközpontú volt. A diákokat rajzban, kompozícióban, anatómiában, perspektívában és modellrajzban képezték. A hagyományos történelmi festészet számított uralkodó eszménynek, miközben a modern művészet új benyomásai alig kaptak helyet az oktatásban. Bauer számára, aki ösztönösen a saját útját kereste, ez a közeg sokszor fojtogatónak tűnhetett.
Könnyű elképzelni, milyen nehéz lehetett neki a zárt tantermekben ülni, miközben ő inkább a szabad természetben szeretett rajzolni. A források szerint nem volt különösebben szorgalmas, szabálykövető tanuló. Inkább kényelmesnek, néha lustának tűnt. Ugyanakkor rendkívüli képessége volt arra, hogy új gondolatokat szívjon magába és különböző stílusokat próbáljon ki.
Többször is fontolgatta, hogy abbahagyja tanulmányait, de végül meggyőzték, hogy maradjon. Különösen egyik professzora, Gustaf Cederström festő támogatta és bátorította. Cederström, akit leginkább XII. Károly holttestének hazaszállítása című festményéről ismernek, egészen más művészeti világot képviselt, mint Bauer. Mégis felismerte a fiatal, makacs, nehezen idomítható Bauerben a ritka tehetséget, így John végül 5 évig tanult az Akadémián. Ezekben az években történeti érdeklődése is erősödött. Részletesen tanulmányozta a régi viseleteket, történelmi öltözeteket, formákat és kompozíciókat. Ez később fontos alap lett számára. Mesebeli figurái ruháiban, testtartásában, fegyvereiben, díszeiben sokszor érződik a középkor, a régi kéziratok, a népi képzelet és a történeti formaismeret keveredése.
Miközben Stockholmban tanult, nyaranta visszatért Jönköpingbe. 1901 nyarán, első akadémiai éve után, újra a Rocksjön melletti Villa Sjövikben töltötte az időt. Június 4-én ekkor töltötte be tizenkilencedik életévét. A legtöbb diákkal ellentétben ő otthon, nagy energiával dolgozott tovább. Ebből az időszakból fennmaradt több gyönyörű növény és felhőtanulmánya. Ezeket ceruzával rajzolta meg, akvarellel festette ki, majd fekete tussal erősítette meg a vonalakat. Virágokat, leveleket, növényeket és felhőket figyelt meg, mintha a természet látható részletein keresztül tanulná meg azt a nyelvet, amelyből később a mesebeli erdő megszületik.
Ez szerintem nagyon fontos Bauer művészetében. Az ő trolljai, erdei lényei és varázslatos tájai nem puszta fantáziából születtek. A képzelet mögött nagyon komoly megfigyelés állt. Előbb ismernie kellett a növény szárát, a levél ívét, a fa törzsét, a felhő mozgását, hogy később ezeket át tudja alakítani valami mesebelivé.
John öccse, Ernst, aki akkor 12 éves volt, később kedves emléket őrzött erről az időszakról. Elmesélte, hogy a sjöviki lugasban John újra és újra kiküldte őt a kertbe virágokért. Alig ért vissza egy újabb szállal, John már le is rajzolta az előzőt. Ebben az apró jelenetben nagyon szépen benne van a fiatal Bauer: a testvér, aki kissé talán kihasználja az öccsét virághordó segédként és a művész, aki egyszerűen nem tud betelni a látvánnyal és minél többet akar felvázolni. A tanulmányai tehát nemcsak az Akadémia falai között zajlottak. Legalább ennyire fontos iskolája volt a természet. A tanteremben megtanulta a kompozíciót, az anatómiát, a történeti formákat, a rajzi fegyelmet. A Rocksjön partján, a smålandi tájban pedig megtanulta azt, amit semmilyen akadémiai oktatás nem adhatott volna meg neki: hogyan kell figyelni az élő világra, amíg az lassan mesévé nem változik.
HÁZASSÁGA
John Bauer életének egyik legfontosabb és egyik legérzékenyebb fejezete Esther Ellqvisthez kötődik. Nemcsak azért, mert Esther a felesége és gyermekének anyja lett, hanem mert alakja mélyen beépült Bauer művészetébe. Sokak szerint benne ismerhetjük fel azoknak a hosszú hajú, törékeny, mesebeli hercegnőknek, akik Bauer képein sokszor megjelennek. De Esther nem simán múzsa volt és egy festő felesége, hanem egy tehetséges művésznő is, aki ugyanabban a világban indult el, mint John csak más lehetőségekkel.
A Képzőművészeti Akadémia 1864 óta fogadott női hallgatókat is, de a nők nem tanulhattak együtt a férfiakkal. Külön csoportokba jártak, részben más jellegű oktatásban részesültek és még az aktmodelljeikre is más szabályok vonatkoztak: a női hallgatók modelljei például nem vetkőzhettek le teljesen. Tehát sejthető, milyen világban próbált egy fiatal nő művésszé válni a századforduló Svédországában. A tehetség önmagában nem volt elég, a társadalmi keretek sokkal szűkebbre szabták a női művészek mozgásterét.
Esther Ellqvist ebben a közegben tanult Johnnal egy időben. Ambiciózus és tehetséges volt, akiben megvolt a lehetőség arra, hogy komoly művészi pályát fusson be. Mégsem kapta meg ugyanazokat az esélyeket, mint férfi társai. A korabeli gondolkodás szerint a művészeti képzés egy fiatal nő számára elfogadott volt, de többnyire csak addig, amíg férjhez nem ment. A házasság után a női ambíciók nagyon könnyen háttérbe szorultak a család mellett.
John, Esther és baráti körük a svéd művészet köztes generációjához tartoztak. Amikor tanulmányaikat kezdték, a modernizmus még nem tört át teljes erővel Európában, de már érezhető volt, hogy a régi művészeti világ változóban van. Ugyanakkor jóval fiatalabbak voltak azoknál a mestereknél (Carl Larssonnál, Richard Berghnél, Anders Zornnál vagy Bruno Liljeforsnál), akik ekkor még meghatározták a svéd művészeti életet. Mintha két korszak határán álltak volna: mögöttük volt a nemzeti romantika, előttük a modern művészet új kérdései.
John és Esther a Képzőművészeti Akadémián ismerték meg egymást. Először jó barátok lettek és csak később bontakozott ki közöttük szerelem. Levelezésük alapján kapcsolatuk kezdetben bensőséges és őszinte volt. Hosszú időszakokat töltöttek egymástól távol, ilyenkor levelekben osztották meg egymással gondolataikat, álmaikat, kételyeiket, művészi terveiket és félelmeiket. Ezek a levelek ma azért is értékesek, mert nemcsak egy házasság történetét őrzik, hanem két fiatal művész belső világát is.
Esther szép és eleven nő volt, hosszú, aranyszínű hajjal. John számára sokáig valóban mesebeli hercegnőként jelenhetett meg: tiszta, ragyogó, vágyott és kissé elérhetetlen alakként. A Sagoprinsessan című, 1905-ös festményen is ezt az idealizált Esther képet láthatjuk: fehér ruhában, vörös köpennyel, egy sziklán állva, tekintetével a távoli horizont felé fordulva.
1906 decemberében John és Esther összeházasodtak. Egyértelműen szerették egymást, de hamar kiderült, hogy egészen más dolgokat keresnek az életben. John szinte mindig a szülőföldje erdei tájaihoz, a csendhez, természethez és az alkotói elvonuláshoz vonzódott. Esther ezzel szemben jobban szerette Stockholm közelségét, a barátokat, a társasági életet, azt a pezsgőbb közeget, ahol nem kellett olyan elszigetelten élnie. Ez az eltérés idővel egyre nagyobb feszültséget okozott közöttük. John számára a vidéki, természetközeli élet alkotói forrás volt. Esther számára ugyanaz a közeg sokszor inkább magányt és bezártságot jelenthetett. Fájdalmas lehetett ez úgy, hogy saját művészi ambíciói is háttérbe szorultak. Míg John pályája egyre erősebben kibontakozott, Esther élete egyre inkább a feleség és később az anya szerepébe szorult.
John leveleiben néha nagyon szeretetteljes, máskor viszont követelőzőbb, idealizálóbb hang is megszólal. Úgy tűnik, Esthert nemcsak szerette, hanem magasra is emelte. De akit ilyen magasra helyeznek, annak sokszor kevés tere marad embernek lenni. Esther nemcsak aranyhajú hercegnő volt, hanem érző, vágyakozó, erős és néha bizonytalan vagy elégedetlen nő is.
1908-ban együtt utaztak Itáliába, ahol csaknem 2 évet töltöttek. Ez az időszak művészileg mindkettejük számára jelentős lehetett, John számára pedig különösen meghatározóvá vált a régi mesterekkel, a középkori és korai reneszánsz művészettel való találkozás. Az itáliai út azonban nemcsak művészeti élmény volt, hanem házasságuk egyik nagy közös kalandja is. Később, amikor visszatértek Svédországba, a Bunn-tó melletti Villa Björkudden lett életük egyik fontos helyszíne.
1915-ben megszületett fiuk, Bengt, akit Putte-nak becéztek. A kisfiú érkezése új réteget adott a kapcsolatuknak, de nem oldotta fel a házasság mélyebb feszültségeit. A fennmaradt levelek alapján úgy tűnik, a kapcsolatuk az évek során egyre nehezebbé vált. 1918-ra már a különválás lehetősége is komolyan felmerült közöttük. John egyik Estherhez írt levelében arról ír, hogy talán mindhármuknak hosszú távon a válás lenne a legjobb, és hogy ez a gondolat nem nevezhető elhamarkodottnak.
Ezek a sorok elég megrendítőek annak tudatában, hogy ugyanabban az évben mindhárman életüket vesztették. A tragédia miatt könnyű lenne utólag meseszerű szerelemként látni a történetüket, de igazából sokkal emberibb és összetettebb volt. Két tehetséges, érzékeny ember kapcsolata, akik szerették egymást, de nem mindig tudtak ugyanabba az irányba nézni.
Szerintem Esther története ezért is fontos ebben, mert John Bauer művészetét nem lehet teljesen megérteni nélküle. Az arca és alakja ott él a hercegnőkben, a jelenléte pedig részei annak az emberi háttérnek, amelyből Bauer világa megszületett.
HATÁSOK
John Bauer művészete nagyon mélyen a svéd tájból nőtt ki, de nem csak abból táplálkozott. Bár egész életében visszavágyott Jönköping környékére, a Vättern déli vidékére és a smålandi erdők csendjébe, közben sokat utazott is. Ez akkoriban szinte természetes része volt egy fiatal művész fejlődésének: látni kellett más országokat, régi mestereket, múzeumokat, városokat, tájakat, hogy az ember a saját útját is pontosabban megtalálja.
Bauer magába szívta ezeket a benyomásokat, de soha nem volt utánzó. Inkább úgy tűnik, minden út adott neki valamit, amit később a saját világába olvasztott. Németország, Lappföld és Itália mind más kaput nyitottak meg előtte. Mégis érdekes, hogy egyik hely sem írta felül igazán azt az alapélményt, amelyet otthonról hozott. Akármerre járt, a déli Vätterbygden, Jönköping környéke és a svéd erdő maradt az a belső táj, amelyhez újra és újra visszatért.
Lappföld: 1904 nyarán John Bauer elfogadta C. A. V. Lundholm kiadó felkérését, hogy más művészekkel együtt illusztrációkkal járuljon hozzá egy Lappföldről szóló nagyszabású díszkiadványhoz. A "Lappland. Det stora framtidslandet" című könyv végül 1908-ban jelent meg Stockholmban. Bauer a nyár folyamán valamivel több mint egy hónapot töltött Lappföldön, ahol szorgalmasan rajzolt és fényképezett. Ez az út egészen más világba vitte, mint amit addig ismert. A táj nagyobb, vadabb, nyersebb volt, mint a megszokott smålandi erdők. A hegyek, a tágas tér, a számik életmódja, a természet ereje mind olyan benyomást tettek rá, amelyek később is hatással voltak rá. Esthernek azt írta haza: "Mintha az ősidőkbe helyeztek volna át."
Egy olyan világot látott, amely számára időben is távolinak, archaikusnak, szinte történelem előttinek tűnt. A természet nagysága és ereje mélyen megérintette és megmozgatta a képzeletét. Lappföldön olajjal festett, akvarelleket és ceruzarajzokat készített. Festményeihez és későbbi munkáihoz embereket, belső tereket, ruházatot, tárgyakat is próbált megfigyelni és rögzíteni. A források szerint ez nem volt könnyű: a gyerekek gyakran elszaladtak és elbújtak, a felnőttek pedig sokszor nem akarták, hogy fényképezze őket. Ma ezt a részletet már óhatatlanul más szemmel názhetjük, hiszen a művészi és néprajzi érdeklődés mögött ott van a korabeli hatalmi és kulturális távolság is, a számik világa abban az időkben még teljesen más volt. Bauer számára azonban ez az út elsősorban vizuális és lelki "megrázkódtatás" lehetett: egy idegen, erős, számára ősi világ megtapasztalása.
A lappföldi vázlatanyag később 11 nagyméretű akvarell és 3 lavírozott tollrajz alapjául szolgált. A fennmaradt munkák azt is megmutatják, hogyan dolgozott: színneveket jegyzett fel, kompozíciókat módosított, kereste mely motívumokat érdemes kiemelni. Az emberek és a természet iránti vonzalma világosan érződik, még akkor is, ha a képekből az is kiderül, hogy a hegyek világában kevésbé érezte otthon magát, mint az erdők között. A lappföldi út mégis nyomot hagyott a későbbi művészetében. Egyes motívumai, ruhadarabjai, bőrruhái, lábbelijei visszaköszönnek későbbi mesealakjain. Trolljai például olykor bőrruhát és jellegzetes, felkunkorodó orrú cipőt kapnak. Mintha Lappföld nem új otthont adott volna a képzeletének, hanem új anyagokat, textúrákat és ősi rétegeket.
Itália: 1908-ban John és Esther hosszú itáliai útra indultak. Az utat John édesapja finanszírozta nagylelkűen és a fiatal házaspár csaknem 2 évig maradt külföldön. Ez az időszak nemcsak házasságuk egyik nagy közös kalandja volt, hanem John művészi fejlődése szempontjából is meghatározó. Először Németországon utaztak keresztül. John így újra láthatott több olyan helyet, amelyeket korábban apjával már meglátogatott, köztük Rothenburg középkori városát. A régi városok, történelmi épületek, középkori hangulatok minden bizonnyal táplálták azt a történeti érzékenységet, amely később is érezhető a művein: ruhákban, gesztusokban, kompozíciókban, mesebeli, mégis réginek ható terekben.
Itáliában Firenze lett az egyik legfontosabb helyszín. John és Esther a város közepén laktak, abban a környezetben, ahol a klasszikus művészet szinte minden sarkon jelen volt. John teljesen elmerült ebben a világban. Egyik levelében így ír:
"A fejem tele van angyalokkal, madonnákkal és glóriákkal."
A svéd erdők művésze hirtelen belekerül egy mediterrán, templomokkal, freskókkal, madonnákkal, aranyfényű régi képekkel teli világba. A modern művészet azonban egyáltalán nem nyűgözte le. Nem az új érdekelte, hanem a régi mesterek munkáinak tömör, stilizált, szimbolikus szépsége. Egész napokat töltöttek múzeumokban. Bauer különösen az antik szobrokat, a középkori mozaikokat és a korai reneszánsz festészetet figyelte. A 13. századi festészet különösen mély hatással volt rá. Egy másik levelében így fogalmazott: "És az a régi, 1300-as évekbeli festészet! Egyszerűen még soha nem láttam korábban semmi ilyen szépet. Ott aztán valóban van mit tanulnom. Primitív, stilizált egyszerűsége ellenére csodálatra méltó, milyen jellemábrázolást tudnak belevinni alakjaikba. Képeik úgy hatnak, mint az ékszerek. Soha nem az volt a céljuk, hogy a realista valóságot fessék meg. Egy egészen más szépségvilágba ástak le. /…/ Mostanában egyre világosabban látom, hogy a legrégebbi és legprimitívebb művészektől lehet megtanulni, hogyan válik az ember művésszé.”
/Levél Itáliából, 1908. június 10./
Ez a gondolat kulcs Bauer egész művészetéhez. Őt sem a realista valóság másolása érdekelte. Nem az volt számára fontos, hogy a fa pontosan úgy nézzen ki, mint egy botanikai ábrán vagy hogy egy emberalak fényképszerűen valóságos legyen. A régi mesterekben azt csodálta, hogy egyszerű, stilizált formákkal is mély karaktert, szépséget és szellemi erőt tudtak megjeleníteni. Mintha ezekben a képekben megtalálta volna annak igazolását, amit ő maga is keresett: a valóságon túli, mégis nagyon pontos szépség nyelvét.
John és Esther tovább utaztak Siena felé, majd Volterrába, ahol hosszabb ideig tartózkodtak. Itt John többek között egy önarcképet is festett: széles karimájú szalmakalapban, pipával a szája sarkában, kíváncsi, kissé szorongó tekintettel. Ez az önarckép nagyon emberi. Nem pózoló nagy művész néz ránk, hanem egy fiatal férfi, aki egyszerre figyel, keres, és talán kicsit bizonytalan is abban, kivé válik éppen.
Az itáliai út boldog és izgalmas időszak lehetett a fiatal művészpár életében. Bauer egyik levelében egészen filmszerűen ír a Firenze környéki esti kirándulásokról:
"Majdnem minden este kimegyünk valamelyik Firenze környéki kis faluba. Ezek az esti kirándulások, amikor már lehűlt a levegő, csodálatosak voltak. A kis falvak Itália legszebb arcát mutatják. Túl sok papírba és erőbe kerülne megpróbálni leírni valami ilyesmit. Kedves kis tavernák jó borral és rossz étellel. Harangszó, viaszgyertyák és körmenetek. Aztán amikor leszáll a sötétség, megjelennek ezek a számtalan szentjánosbogarak, amelyek úgy villannak fel az olajfák alatti homályban, mint a felgyúló és kialvó csillagok. Voltak estéink, amelyek annyira teljesek voltak, hogy nem lehet őket elfelejteni.”
/1908. június 10./
Ebben a részletben már nemcsak a tanuló művészt látom, hanem az érzékeny, látványokra és hangulatokra szomjas embert is. Bauer északi művész maradt, de Itália segített neki abban, hogy a látványból ne csak szép képet, hanem maradandó, erős hangulatú művet teremtsen.
John Bauer képi világa mindig is nagyon sajátos volt, nehéz bárkiével összetéveszteni. Mégis, mint minden nagy művész, ő sem az üres térben alkotott. Figyelt másokra, tanult másoktól, hatások érték, majd ezeket átalakította saját nyelvére.
Egy 1902-ben írt levelében, amelyet apjával közös németországi útja során vetett papírra, érdekes bepillantást enged abba, kik foglalkoztatták. Lelkesedéssel említi Arnold Böcklint, valamint Max Klingert, akinek Pietá című festményét a legjobbnak nevezi, amit látott. Rembrandtot és az általa "hollandoknak" nevezett mestereket is nagy tisztelettel említi. A levél címzettje valószínűleg Edward Berggren volt, egy kortárs művész, akitől Bauer korábban tanácsot kért, milyen műalkotásokat érdemes megnéznie németországi útja során.
Ezek az érdeklődések sokat elárulnak róla. Böcklin szimbolikus, mitikus, álomszerű világa, Klinger drámaisága, Rembrandt mélysége, a régi holland mesterek figyelme és anyagszerűsége mind olyan hatások lehettek, amelyekből Bauer valamit magába szívott. De nem úgy, hogy elvesztette volna saját stílusát, hanem inkább úgy, hogy ezek a találkozások megerősítették abban: a kép nemcsak mutat valamit, hanem egész világot teremthet.
Ugyanebben az időszakban a modern technika újdonságai is megjelentek körülötte. Egy levelében például lelkesen írja le, milyen szépek azok a nők, akiket elektromos fényben lát. A 20. század eleje valóban átmeneti, izgalmas, kissé szédítő időszak lehetett egy fiatal művész számára.
Bauer mintha mindent látott, figyelt volna, de a lelke mégis inkább a régi, mély, mesés és a természethez kötött világ felé húzott. Nem véletlen, hogy bár utazásai során rengeteg új benyomás érte, művészetének legfontosabb belső tája továbbra is az északi erdő maradt. A lappföldi őserő, az itáliai stilizált szépség, a németországi művészeti élmények és a régi mesterek mind beépültek ebbe az erdőbe. De az alap ugyanaz maradt: a svéd táj, a mese és az a képesség, hogy Bauer a látható mögött mindig meglátta a láthatatlant.
MŰVÉSZETE
John Bauer művészi nyelve nem egyik napról a másikra született meg. Pályája elején még ő is keresett, próbálkozott, figyelte mások megoldásait, és különböző stílusokat próbált ki. Már fiatalon kapott illusztrátori megbízásokat különböző folyóiratoktól és mindössze 17 éves volt, amikor első rajzát eladta a Söndags-Nisse című lapnak. Állandó állást is felajánlottak neki, de ő valami többet keresett.
Korai munkái között sok humoros rajz is volt, amelyeknél Albert Engström hatása érezhető. Később azonban egyre inkább a gyermekkönyv illusztrációk és a mesék világa felé fordult. 1903-ban 26 rajzot készített Anna Wahlenberg "Länge, länge sedan" című mesegyűjteményéhez. Ezeken már látszik, hogy Carl Larsson szecessziós vonalvezetése is hatott rá, de Bauer ekkor még nem érkezett meg ahhoz a saját, összetéveszthetetlen világához, amely később annyira ismertté tette.
Még kereste önmagát, azt a formanyelvet, amelyben a természet, a mese, a régi történetek és a saját belső képei összeérhetnek. És lassan, fokozatosan meg is találta. Képein egyre gyakrabban jelentek meg olyan lények, amelyek mintha nem kívülről kerültek volna az erdőbe, hanem magából az erdőből nőttek volna ki. Mintha a tuskók, sziklatömbök, gyökerek és mohás kövek egyszer csak arcot, testet, mozdulatot kaptak volna.
Gyakran tett hosszú sétákat a közeli erdőkben, és nem egyszerűen ihletet gyűjtött, hanem nagyon konkrétan megfigyelt. Figyelte, hogyan hajlik egy ág, hogyan ül meg a moha a kövön, hogyan válik egy fatörzs szinte emberi testté, hogyan tud a fény egyszerre puhává és titokzatossá tenni egy erdei jelenetet. Talán ezért olyan hihetőek a lényei, mert nem légből kapott alakok. A trolljai nem egyszerűen kitalált szörnyek, hanem a természet formáiból gyúrt lények. Nem beleszőtte a mesét a természetbe, hanem mintha észrevette volna, hogy a mese már eleve ott rejtőzik benne.
Munkamódszere rendkívül alapos és időigényes volt. Nem úgy dolgozott, hogy egy hirtelen ötletet azonnal végleges képpé formált. Amikor a mesékhez készített illusztrációkat, egészen apró, bélyegméretű vázlatokkal kezdett. Ezeket egymás mellé helyezte, mintha egy képregény kockái lennének. Így kereste nemcsak a kompozíciót, hanem a történet ritmusát is: mit érdemes megmutatni, melyik pillanat hordozza legjobban a mese feszültségét, hogyan vezet egyik kép a másikhoz.
Arra rajzolt, ami éppen kéznél volt: használt levélpapírra, boríték hátoldalára, apró papírdarabokra. A kis vázlatok azonban nem csak firkák voltak. Ezek segítségével döntötte el, hogyan álljon egy alak, merre forduljon a feje, hogyan hajoljon egy faág vagy hogy mekkora legyen a különbség a hatalmas troll és a törékeny emberalak között. Bauer képein a méretarányoknak, a csendnek, a térnek és a tekinteteknek is mesélő szerepük van. Sok vázlatot elvetett, amin soha többé nem dolgozott. Ritkán fordult elő, hogy egy első, spontán ötletet elég jónak érzett volna. Ha viszont meglátott valamiben egy lehetőséget, fokozatosan növelte a méretét, finomította a kompozíciót, majd nagyon óvatosan, lépésről lépésre vitte be a színt a képbe. Ez a visszafogottság később a stílusának egyik ereje lett. Különösen a kékesszürke, zöldes, párás tónusok adnak sok képének olyan sejtelmes hangulatot, mintha a néző nem is teljes nappali fényben, hanem egy erdei álomba cseppent volna.
Volt mikor fáradhatatlanul dolgozott egyetlen apró részleten: egy ág formáján, egy kar vagy láb helyzetén, egy kéz mozdulatán. Még akkor is nehezen engedett el 1-1 kompozíciót, amikor az akvarellek már elkészültek. Több legismertebb illusztrációja több, egymáshoz nagyon hasonló változatban is létezik. Apró módosításokat végzett, alternatív megoldásokat próbált ki, és néha évekkel később is visszatért 1-1 képhez. Ez egyszerre mutatja maximalizmusát és azt a belső nyugtalanságot, amely sok alkotónál ismerős lehet. Mikor a kép már majdnem kész, de még nem egészen az, amit elképzelt.
Egy Estherhez írt levelében így vallott erről a munkafolyamatról:
"Egész nap szinte megszakítás nélkül dolgozom, mélyen belenyúlva az éjszakába. Így van ez, amikor az ember lendületben van, és te jól tudod, hogy én magamtól nem tudom elengedni. Úgyis véget ér egyszer, és akkor szomorú, ha az embernek volna mit csinálnia… Olyan különös ez a rajzaimmal. Némelyikről azt jósolom, hogy nehéz lesz, mégis könnyen megoldom, másokkal pedig, amelyeket könnyűnek gondoltam, teljesen elakadok."
/Levél Estherhez, 1909. július 22./
Ez a néhány sor nagyon emberivé teszi Bauert. Nem egy könnyedén alkotó mesefestőt látunk, aki gondtalanul ontja magából a varázslatos képeket, hanem egy művészt, aki néha szinte megszállottan dolgozik, máskor pedig teljesen elakad. A lendület nála nem mindig sima"flow"állapot volt, hanem erős, kimerítő belső hajtóerő. A vázlatok is azt mutatják, hogy rendkívüli gondossággal dolgozott. Bonyolult munkamódszere szükséges volt ahhoz, hogy elérje azt a hatást, amelyet keresett, de közben bizonyára nagyon fárasztó is lehetett. Leveleiben gyakran ír arról, mennyire megviseli a munka. Voltak időszakai, amikor intenzíven, szinte mániákusan alkotott, máskor viszont teljesen üresnek érezte magát, és semmihez sem volt kedve. Ez valahogy nekem is nagyon ismerős.
Egy másik, Västra Järából Esthernek írt levelében különösen szépen jelenik meg az alkotói bénultság és az erdőből táplálkozó képzelet egyszerre.
"Kedves Estherem
/…/
Mély hó fekszik az erdőkben, és pár mérföldet gázolni benne fárasztó. Nehezen megy a munka. Legszívesebben az erdőben járok a kis kutyámmal. Fát vágok, és ellapátolom az utat az istállóhoz és a kamrához. Itt van mellettem a kis asztalon egy kis halom. Kompozíciók halmaza. Ősemberek, angyalok, ördögök, trollok, óriások, sárkányok, hercegnők, vízi emberek stb. Úgy terveztem, hogy előkészített lepedővászonra készítem el őket. Színesben gondoltam megcsinálni, valami festmény és rajz közötti dolog lenne belőlük. De soha nem kezdek hozzá a kivitelezéshez. Nem tudom, hol kezdjem. Úgy érzem, mintha nem lenne időm dolgozni, bent ülni nyugodtan békében és aprólékosan foglalkozni valamivel.
A képzeletem naponta és óráról órára táplálékot kap az erdőben. És az asztalon lévő halom nő.
…
A te Johnod"
/Levél Estherhez Västra Järából, 1909. február 12./
Ebben a levélben benne van a feszültség, amikor egy művész fejében egész világok kavarognak, és az izgalom hevében mégsem tudja, hol kezdje. Amikor az idő csak telik, a várt áttörés mégsem érkezik meg, és közben a napi teendők, kötelességek, a ház körüli munkák elviszik attól a belső csendtől, amelyben az alkotó hullám végre beindulhatna.
ÚJ UTAK
John Bauer neve annyira összeforrt a Bland tomtar och troll illusztrációival, hogy könnyű őt "a trollok festőjeként" elkönyvelni, pedig élete utolsó éveiben már éppen ez a szerep kezdte fojtogatni. A meseillusztrációk híressé tették, szeretett művésszé vált, képei számtalan svéd otthon falára, könyvespolcára, gyerekkori emlékekbe bekerültek. Mégis úgy tűnik, hogy Bauer egy idő után már nem volt elégedett azzal, amit már tökéletesre fejlesztett.
Az 1910-es évek közepére alig múlt harmincéves, de már befutott művész volt. Újságok és hetilapok keresték fel björkuddeni otthonában, és "meseművészként" írtak róla. Közben azonban a sikerek mögött ott volt egy sokkal törékenyebb ember is. Leveleiben ebből az időszakból gyakran melankolikusnak, fáradtnak, bizonytalannak tűnik. A kreatív lendület rövid, erős időszakai apátiával és ürességgel váltakoztak. A kívülről sikeres művész belül sokszor úgy érezhette, hogy megakadt.
1915 után már nem vállalta tovább a Bland tomtar och troll illusztrálását. Úgy érezte, nincs több hozzátennivalója, pedig éppen ezek a képek hozták meg számára a legnagyobb népszerűséget. De Bauer nem akart saját sikere foglya lenni. Talán az is zavarhatta, hogy gyorsan a figyelem középpontjába került. Egy introvertált, érzékeny embernek ez rémisztő is tud lenni. Új utakat keresett: monumentális művészetben, falfestészetben, színházban, díszletben, jelmezben, nagyobb léptékű képi világokban. Mintha a papírlap és a könyvillusztráció keretei egyszer csak túl szűkek lettek volna számára. Azok az alakok, amelyek addig mesekönyvek lapjain éltek, nagyobb térre vágytak: falakra, színpadra, mozgásra, fényre, zenére.
Falfestészet: Már a Képzőművészeti Akadémia évei óta érdekelte a falfestészet, vagyis az a fajta művészet, amely az építészet részévé válik. Tanára, Gustaf Cederström is bátorította, hogy foglalkozzon az al fresco technikával. Később az itáliai út, a régi mesterek, a freskók, a középkori és korai reneszánsz képek valószínüleg újra felébresztették benne ezt a vágyat.
1913-ban fontos megbízást kapott, ugyanis Ragnar Östberg építész kérte fel a nyköpingi Odd Fellows ház káptalantermének díszítésével. Bauer a "Szent Márton és a koldus" témáját választotta, al secco technikával. A kompozíció szigorú, szimmetrikus és visszafogott volt, kékesszürke színekkel és apró arany hangsúlyokkal. A jelenetben Szent Márton lovon ülve vág le köpenyéből egy darabot, hogy a meztelen koldusnak adja.
Ez a téma keresztény, mégis nagyon jól illeszkedik Bauer világába. Nem dogmatikus vallási képnek hat, inkább egy emelkedett, szinte mesévé alakított jelenetnek: a lovag, a gesztus, a mozdulat, a drámai pillanat mind olyan elemek, amelyek Bauer képi gondolkodásához közel álltak. Közben a munka nem volt könnyű. Egy Estherhez írt levelében arról panaszkodott, mennyit küzdött Szent Márton karjának mozdulatával:
"Szent Márton jobb karját minden elképzelhető módon forgattam és csavartam. Hogy az eredmény nem lett egészen olyan szép, mint reméltem, azon most már nem lehet segíteni. A meztelen férfi jó lesz. Kiváló mozdulat és elfogadható fej."
/Levél Estherhez, 1913. szeptember 1./
Ez a mondat nagyon ismerős lehet minden alkotó számára. Az ember néha egész világokat akar létrehozni, aztán napokig fennakad egy karon, ami nem akar úgy állni, ahogy szerinte kellene.
A következő nagy kihívás a stockholmi városháza házasságkötő termének díszítési pályázata volt. Az épületet Carl Westman tervezte, és a terem dekorációja a korszak egyik fontos művészeti feladatának számított. Sok svéd művész vett részt a pályázaton, különféle elképzelésekkel: voltak modern, radikálisabb megoldások és voltak visszafogottabb, dekoratívabb tervek is.
Bauer Ádám és Éva történetét választotta. A terv három fülkén és boltíven húzódott volna végig, sűrű, paradicsomi növényzettel, az élet fájával, a bűnbeesés és a kiűzetés jeleneteivel. De Bauer kezében még ez a bibliai téma is meseképpé vált. Ádám és Éva nem egyszerű teológiai alakok, hanem mintha a mese hercege és hercegnője lennének, akiket körülölel a túlburjánzó, szimbolikus természet.
A terv szép és ígéretes volt, de végül nem adta be, ismét megingott az önbizalma. Hosszú ideig dolgozott rajta, de az utolsó pillanatban úgy döntött, nem vesz részt a pályázaton. Egy levelében így ír erről:
"Az utóbbi időben rengeteget dolgoztam, de az eredmény szigorúan véve csak egy kis plusz tapasztalat. Ma volt a házasságkötő terem pályázatának beadási napja, de tegnapelőtt, nagy gyötrődés és sok mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nem adom be a terveimet. Igazán jó érzés volt, és elégedettebb vagyok magammal, mint már hosszú ideje. Volt néhány alak, amely nem akart úgy formálódni, ahogy szerettem volna, és ha nem tudok valami jót benyújtani, akkor nyilván jobb, ha egyáltalán nem nyújtok be semmit. Amit pedig elkészítettem, máskor még hasznos lehet."
/Dátum nélküli levél, 1914/
Ebben megint ott van Bauer nagy ambíciója és az erős önkritikája. Képes volt nagy léptékben gondolkodni, de ha úgy érezte, nem elég jó, inkább visszalépett. Nem biztos, hogy ez mindig jót tett a pályájának, de nagyon sokat elárul a belső mércéjéről.
1917-ben újabb díszítési feladat kapcsán dolgozott egy karlskronai leányiskola számára. A tervezett falfestmény végül nem valósult meg, de az előkészítő munka eredményeként megszületett a"Freja" című, két méter magas olajfestmény. Ez az északi istennőt ábrázolja, de nem törékeny, távoli mesehercegnőként. Freja itt erőteljes, monumentális nőalak. Hosszú, aranyszínű haja még emlékeztet Bauer korábbi hercegnőire, de alakja már sokkal magabiztosabb.
Bergakungen: Bauer új útkeresésének egyik legizgalmasabb fejezete a "Bergakungen" című balettpantomimhez kapcsolódik. Ez a történet szomorú, mert egyszerre mutatja meg Bauer ambícióit, színházi érzékét, és azt is, hogyan szorították ki egy olyan munkából, amelyben talán megújulhatott volna.
A híres orosz koreográfus, Michail Fokin 1913-1914-ben Svédországban tartózkodott, amikor a Királyi Opera alkalmazta. Fokin korábban a párizsi Orosz Baletthez kapcsolódott, és olyan színházban gondolkodott, ahol tánc, zene, díszlet és jelmez egyetlen összművészeti egésszé áll össze. Nem az volt a cél, hogy a díszlet csak háttér legyen, hanem hogy a látvány, a mozgás és a zene együtt teremtsék meg az élményt.
Ez a gondolkodás nagyon közel állhatott Bauerhez. Ő maga is erősen képekben, jelenetekben, drámai pillanatokban gondolkodott. A Bland tomtar och troll illusztrációi is sokszor olyanok, mintha egy színházi jelenet kimerevített pillanatai lennének: a hatalmas troll lehajol, a törékeny hercegnő a víztükörbe néz, az erdő pedig megeleveníti az egész történetet.
Fokin felfigyelt Bauer művészetére, és együttműködést javasolt neki. Bauer lelkesen kezdett dolgozni a Bergakungen ötletén. Elsősorban a díszletek és jelmezek vonzották, de a librettót is maga írta. A történet egy fiatal pásztorlányról szólt, akit elragad a hegyek királya, majd végül kedvese szabadítja ki, Humpe, az erdei troll segítségével.
1914-ben Bauer benyújtotta librettóját és több színpadképvázlatát a stockholmi Opera vezetésének. Az elképzelés szerint az előadást rövidesen bemutatták volna Fokinnal a főszerepben. Ugyanebben az évben azonban kitört az első világháború, és a projektet elhalasztották.
A történet innen kezd igazán keserűvé válni. Amikor az Opera néhány évvel később mégis folytatni akarta a munkát, Bauer közreműködésére már nem tartottak igényt. Talán túl fiatalnak, túl tapasztalatlannak tartották egy nagy színpadi produkció látványvilágához. Vagy egyszerűen más művészekben gondolkodtak. Bármi is volt az ok, Bauer úgy érezte, hogy az ötleteit felhasználják, miközben őt magát kihagyják.
Ez mélyen sértette az önérzetét. A díszlet és a színház számára nem mellékes kaland volt, hanem valódi lehetőség arra, hogy túllépjen a mesekönyv illusztrátori szerepen. Egy olyan művészeti irányt látott benne, amelyben képei végre nagyobb térben, mozgásban, zenével és fénnyel együtt élhettek volna.
1916-ban a Dagens Nyheter hasábjain vitába is keveredett az Opera rendezőjével, Harald Andréval. Világosan megfogalmazta, hogy ha ötleteinek bármely részét az ő közreműködése nélkül használják fel, azt tulajdonjoga súlyos megsértésének tekinti.
A Bergakungen végül csak 1923-ban, 5 évvel Bauer halála után került színpadra a Királyi Operában. A zenét Hugo Alfvén szerezte, a díszleteket Eugen herceg és J. A. G. Acke készítette, a jelmezeket Anna Boberg tervezte, a koreográfiáért Jean Börlin felelt. Bauer nevét azonban a bemutatókor nem tüntették fel megfelelően, holott több ötletét is felhasználták.
Az ügy végül bíróság elé került. Bauer hozzátartozói beperelték az Operát, és a per végül Bauer javára dőlt el. Az 1990-es években a Legfelsőbb Bíróság padlásán előkerültek azok a vázlatok és kézzel írt librettótervek, amelyeket egykor bizonyítékként nyújtottak be. Ma ezek a Jönköpings läns museum gyűjteményében találhatók.
SZÍNHÁZ
John Bauer gyakran járt színházba, és konkrét véleménye volt arról, milyennek kellene lennie a színpad művészetének. Nem szerette, ha a színház pusztán a hétköznapi valóságot próbálta lemásolni. Úgy gondolta, arra ott van a mozi. A színháznak szerinte kalandosnak, csodálatosnak, megrendítően szépnek kell lennie, többnek mint a mozi.
Ez a gondolat nagyon sokat elárul Bauer egész művészetfelfogásáról. Számára a művészet nem a valóság egyszerű másolata volt, hanem annak felemelése. Olyan tér, ahol a világ sűrűbbé, szebbé és drámaibbá válik. Ahol egy pillanatba bele lehet sűríteni napok, évek és sorsok érzését. Ahol a látvány nem díszítés, hanem maga is jelentés.
A színházról írt gondolataiban azt mondja, hogy a színháznak "felfokozott valóságnak" kell lennie és ez pontosan illik az alkotásaira is. Bauer erdei sem realista tájképek. Nem úgy akarják megmutatni az erdőt, ahogyan egy egyszerű kiránduló látja, hanem hogy milyen az erdő akkor, amikor a képzelet, a félelem, a szépség és a gyerekkori mese egyszerre borítja be.
A szépség nála nem egyszerű díszlet volt, inkább valamiféle "vezércsillag". Olyasmi, ami a hétköznapi világ fölé emeli a nézőt, de nem elszakítja a valóságtól, hanem egy mélyebb rétegéhez viszi közelebb. Ebben az értelemben Bauer színházi gondolatai és illusztrációi ugyanabból a belső igényből fakadnak: a világot nem lemásolni akarta, hanem átváltoztatni.
A Bergakungen körüli nehézségek ellenére Bauer kedvet kapott a színházhoz. 1915-ben a Skansen színházában a "Matts och Petter och prinsessan som fick trollöron", vagyis "Matts és Petter, valamint a hercegnő, akinek trollfülei nőttek" című darabbal jelentkezett. Ennek színpadképét és jelmezeit maga tervezte, és ezek erősen kapcsolódtak a Bland tomtar och troll világához.
A címlapra kissé önironikusan ezt írta: "Mesedarab igénytelen gyermekeknek a Skansenben, 1915 nyarán, enyhítő körülményekkel John Bauertől."
A darab sikeres lett, és jó kritikákat kapott. A következő évben folytatást is készített, "Matts och Petter och Dunseklump" címmel, amelyet a Blancheteaternben mutattak be.
Ez a gyermekszínházi irány nagyon izgalmas, mert Bauer itt szó szerint életre kelthette azokat az alakokat, amelyek addig a papír síkjában éltek. A trollok, hercegnők, furcsa lények kiléphettek a könyvlapokról, testet, jelmezt, mozgást és hangot kaphattak. Mintha az erdő végre nemcsak nézhető, hanem bejárható tér lett volna.
Ezek a próbálkozások megmutatják, hogy Bauer sokkal több volt, mint sikeres illusztrátor. Folyamatosan kereste, hogyan tudná tágítani saját világát és hogyan lehetne a mesét könyvlapból falfestménnyé, színpaddá, mozgó látvánnyá, egész térré alakítani.
Talán ha több idő adatik neki, ma nemcsak a svéd mesekönyv illusztráció egyik legnagyobb alakjaként emlékeznénk rá, hanem a színház és a monumentális művészet különleges megújítójaként is. De ez már az a kérdés, amely Bauer életénél újra és újra visszatér: mi minden születhetett volna még, ha a történet nem szakad félbe ilyen korán?
BLAND TOMTAR OCH TROLL
John Bauer nevét mindenekelőtt a Bland tomtar och troll című mesegyűjteményhez készített illusztrációi tették ismertté. Az Åhlén och Åkerlund kiadó 1907-ben indította el ezt az évente, karácsonyra megjelenő sorozatot, amely svéd szerzők újonnan írt meséit tartalmazta. A gyermekirodalom ebben az időben fellendült, az illusztrált könyvek egyre népszerűbbek voltak, és a szerzők nemcsak a felsőbb társadalmi rétegek gyermekeit akarták megszólítani, hanem szélesebb közönséget is. A népmesék, a közös kulturális örökség, a kaland, a természetmisztikum és a nemzeti romantika különösen fontos szerepet kapott ezekben a történetekben.
A fiatal, akkor még kevéssé ismert John Bauert bízták meg a mesék illusztrálásával és nehezen találhattak volna nála alkalmasabb művészt erre a feladatra. Mintha a Bland tomtar och troll és Bauer képzelete éppen egymásra várt volna. A sorozat keretet adott annak a világnak, amely benne már amúgy is formálódott: az erdei lényeknek, trolloknak, hercegnőknek, elvarázsolt tájaknak és annak az érzésnek, hogy a svéd erdőben mindig történik valami a látható dolgok mögött.
Évről évre új kötetek jelentek meg és a mesegyűjtemény hamar nagy könyvpiaci siker lett. Úgy tartják, a példányszám meghaladta a százezret, Bauer képei pedig rendkívül széles körben elterjedtek. A köteteket halála után még évtizedeken át újranyomták, így gyerekek és felnőttek nemzedékei nőttek fel ezeken az illusztrációkon. Sok svéd otthonban nemcsak könyvként, hanem reprodukciók formájában is jelen voltak a képei. Bauer világa lassan a svéd vizuális emlékezet részévé vált.
Érdekes módon maguk a mesék ma már sokkal kevésbé élnek a köztudatban. Néhány kivételtől eltekintve nagyon sok már feledésbe merült és mai szemmel nem mindegyik tűnik erős irodalmi alkotásnak. Bauer illusztrációi azonban önálló életre keltek. Nem egyszerűen kísérték a szöveget, hanem saját történeteket kezdtek mesélni. Sok rajz úgy hat, mintha már nem is egy konkrét meséhez tartozna, hanem egy mélyebb északi álomvilághoz.
Az első évfolyamokban Bauer illusztrációi még viszonylag hagyományosabbak voltak. Az 1907 és 1910 közötti időszak sok szempontból tanulóidőnek tekinthető. Még kereste azt a saját formanyelvet, amely később azonnal felismerhetővé vált. Más művészektől is merített, ahogyan korábban is: érződik rajta a korabeli nemzetközi illusztráció világa, például Arthur Rackham és Edmund Dulac hatása, valamint a svéd nemzeti romantika és a szecesszió képi világa is.
Bauer azonban soha nem másolt. Hagyta magát megérinteni más művészek által, de közben folyamatosan a saját útját kereste. Itáliai útja, a korai reneszánsz művészete, a régi mesterek egyszerű, stilizált formavilága sokat segített neki abban, hogy saját képi nyelvét letisztítsa. Egyre inkább elhagyta a fölösleges részleteket és megtalálta azt az egyedi egyensúlyt, amelyben a mű egyszerre dekoratív, mesés, drámai és erősen természetközeli.
A nemzetközi hatások ellenére Bauer elsősorban svéd romantikus művész maradt. Az ő legfontosabb forrása a svéd természet volt. Szülőföldjének erdei, a sűrű fák közé szűrődő fény, a mohás kövek, a görbe ágak, a sötét víztükrök és az a félhomály, amelyben a valóság nagyon könnyen mesévé változik.
Bauer képein a mesebeli lények szorosan összetartoznak a természettel. Nem úgy jelennek meg, mintha kívülről kerültek volna az erdőbe, hanem mintha abból születtek volna. Mohás kövekből, érdes fatörzsekből, csavart gyökerekből és görbe ágakból lépnek elő. Még a csúnyának vagy félelmetesnek tűnő trollok sem igazán gonoszak. Ormótlanok, furcsák, groteszkek, de sokszor van bennük valami gyermeki, esetlen és szerethető. Bauer trolljai nem csak sima szörnyek, hanem az erdő öreg, furcsa rokonai.
Nagyon erősen dolgozott a kontrasztokkal is. A hatalmasat állította szembe a kicsivel, a sötétet a világossal, a durva trolltestet a törékeny hercegnőalakkal. Ezek a kontrasztok nemcsak látványosak, hanem érzelmileg is működnek. Egy apró emberalak egy óriási troll mellett nemcsak kicsinek látszik, hanem védtelennek, tisztának, elveszettnek vagy éppen furcsán biztonságban lévőnek is.
1911-ben Bauer egy időre pihentette a sorozatot. Nem értett egyet a kiadóval abban, hogy ki birtokolja az eredeti műveket, ezért nem készített illusztrációkat az adott évfolyamhoz. A kiadó más művészt, egy norvég illusztrátort választott helyette, de az olvasók nem voltak elégedettek. A sorozat annyira összeforrt az ő világával, hogy a példányszám jelentősen visszaesett és a következő évben Bauer képei visszatértek. A közönség nem csak meséket várt, hanem Bauer erdejét.
1912 után új lehetőséget kapott: színt használhatott az illusztrációiban. A korábbi köteteket szürkeárnyalattal és egy sárga nyomólemezzel készítették, így a színek használata korlátozottabb volt. Bauer azonban az új lehetőségek ellenére is visszafogottan használta a színeket. Kedvelte a kékesszürke, zöldes, párás tónusokat, amelyek felerősítették a természetmisztikum és az erdei félhomály érzését. Nála a pára, a köd, a sötét víz és a szűrt fény nem bizonytalanná teszi az illusztrációt, hanem éppen táplálja a képzeletet.
Az 1912 és 1915 közötti időszak Bauer mesekönyv-illusztrátori pályájának egyik legérettebb szakasza. Ekkor már szabadabban választott motívumokat és egyre kevésbé kötődött szorosan a mesék konkrét szövegéhez. A képek önálló hangulati világot teremtettek. Nem csak azt mutatták meg, mi történik a történetben, hanem azt is, milyen érzés belépni abba a világba.
Ekkor jelent meg a legtöbb ismertebb és kedveltebb alakja is. A törékeny Tuvstarr hercegnő, aki az erdei tó sima víztükrébe néz, Skutt, a hatalmas jávorszarvasbika és a trollok egész sora, az óriási hegyi trolloktól a hunyorgó, apróbb erdei lényekig. Ezek az alakok ma már szinte önálló mitológiát alkotnak Bauer életművén belül.
A Trollörten című, 1912-es képen például az erdő asszonya hatalmas, torz, mégis lenyűgöző alakban hajol egy kisfiú fölé. A jelenetben óriási drámai feszültség van: a hatalmas kéz átnyújtja a varázsfüvet, a fiú aprósága pedig még erősebbé teszi a pillanatot. A háttérben a svéd erdő szinte színházi térként jelenik meg. A fatörzsek oszlopokként emelkednek, az ágak csavarodása pedig visszhangozza az erdei lény hatalmas ujjainak formáját.
Bauer egyre tudatosabban építette a környezetet, hogy mélységet adjon a képeknek. Szinte úgy dolgozott, mint egy színházi díszlettervező: előtér, középtér, háttér, sötét fatörzsek, világos alakok, ritmusosan ismétlődő formák. Megtanulta megtalálni az erdei táj hullámzó vonalát és közben elhagyni mindent, ami nem szolgálta az illusztráció lényegét.
1915 után nem vállalt többé megbízást a Bland tomtar och troll számára. Új célok felé akart továbblépni, művészként fejlődni és nem akarta, hogy örökre ugyanabba a szerepbe zárják. Mégis, a mesevilág soha nem tűnt el belőle teljesen. Újra visszatért ezekhez az alakokhoz, mint a régi barátokhoz. Talán már nem akarta ugyanazt ismételni, de a trollok, hercegnők, erdei lények és sötét fák továbbra is ott éltek benne.
A Bland tomtar och troll tehát nemcsak egy sikeres könyvsorozat volt John Bauer pályáján. Ez volt az a tér, ahol a svéd népmese, a nemzeti romantika, a természetmisztikum, a gyermeki képzelet és Bauer egyedi látásmódja összeért. Itt született meg az a világ, amely miatt ma is úgy érezzük, ha elég hosszan nézünk egy északi erdőt, talán egyszer csak visszanéz ránk valami a fák közül. :)
A BALESET
John Bauer mindössze harminchat éves volt, amikor élete tragikusan véget ért. 1918.november 19-én feleségével, Estherrel és hároméves fiukkal, Bengttel felszálltak az S/S Per Brahe nevű gőzhajóra Gränna kikötőjében. Stockholmba tartottak volna új otthonuk és egy új élet felé. Ehelyett a Vättern-tó sötét vize nyelte el őket...
Nehéz nem szimbolikusan nézni Bauer halálát. A művész útja - aki szinte egész életében erdőket, tavakat, sziklákat, ködös tájakat és furcsa lényeket festett - végül egy nagy, északi tó mélyén ért véget. De közben fontos megjegyezni, hogy igazából ami történt, nem egy mese lezárása volt, hanem valódi emberi tragédia. Egy család halt meg, sok más emberrel együtt, egy elkerülhetőnek tűnő hajóbalesetben.
A Bauer család akkoriban Villa Björkuddenben élt, a Bunn-tó mellett mielőtt Stockholmba készült költözni. Új házuk épült Djursholmban, és bár a házasságuk ekkorra már nehéz időszakon ment keresztül, mégis valami új felé indultak. November 19-én összecsomagolták utolsó holmijaikat, elhagyták Björkuddent majd Grännába mentek, ahonnan hajóval folytatták volna útjukat.
Aznap este még barátaiknál, Elna és Bengt Hedbergnél vacsoráztak Grännában. Elna későbbi levelei miatt tudni valamit az utolsó óráikról. Hétköznapi, emberi pillanatok emlékei: vacsora, kávé, beszélgetés, gyereknevetés, aggodalom.
Elna szerint egész nap nyugodt és szép idő volt, de miután Bauerék délután 5 óra körül megérkeztek, feltámadt a szél. Johnnal többször is kimentek megnézni az időt. Úgy látták, fúj ugyan, de talán nem veszélyesen. John azonban nyugtalan lehetett. A kikötőben megkérdezte a kapitánytól, rendben vannak-e a mentőövek és a csónakok. Elna később úgy fogalmazott: talán volt valamilyen előérzete, amikor meglátta, milyen súlyosan van megpakolva a hajó.
A Per Brahe túlságosan meg volt rakodva, aznap többek között Husqvarnából származó varrógépeket is szállítottak rajta. A rakományt azonban rosszul rögzítették. A kapitány, Theodor Boija több árut akart felvenni, hiszen a több rakomány több bevételt jelentett. Ez a praktikusnak tűnő kereskedelmi logika vezetett azon az estén a tragédiához.
Miközben a kikötőben a hajót pakolták, Hedbergék lakásában egészen más jelenet zajlott. A felnőttek Putte-val (a 3 éves Bengt Bauer) a földön gőzhajósat játszottak. Székeket, zsámolyokat, asztalokat fordítottak fel, John vontatóhajó volt, Bengt Hedberg a saját hajójával érkezett, Elna pedig egy vontatott bárkával. Putte nevetett, sikoltozott örömében, ugrált a boldogságtól.
Elna szerint Esther csendesebb volt azon az estén. Lehangoltnak tűnt, mintha valami nyomta volna a lelkét. Elna azt hitte, hogy fáradt, ezért lefektette a heverőre és mellé ült beszélgetni. Később hálás volt ezért a pillanatért.
A hajó végül késve indult el Grännából, este 11 óra körül. A szél időközben újra felerősödött. A Per Brahe Hästholmen felé tartott, ahol újabb rakodásra és kirakodásra kellett volna megállnia. Amikor a hajó a kikötő bejáratához ért, a szél erősen oldalba kapta. A rosszul rögzített rakomány megmozdult a fedélzeten, a hajó kibillent egyensúlyából, majd néhány száz méterre a parttól felborult és elsüllyedt.
A katasztrófa nagyon gyorsan történhetett. A fedélzeten lévő 24 ember (16 fős legénység és 8 utas) közül senki sem menekült meg. Másnap roncsdarabok kezdtek partra sodródni és hamar kiderült, hogy szörnyű baleset történt. Amikor fény derült arra, hogy az áldozatok között van John Bauer, a már ismert és szeretett meseművész is, az egész város gyászba borult. A zászlókat félárbócra eresztették, az újságok pedig hosszú ideig írtak a tragédiáról.
A hajót csak négy évvel később emelték ki. Addig a Per Brahe a Vättern mélyén feküdt az áldozatok testével együtt. A kiemelést az egész ország figyelemmel kísérte és Bauer halála még inkább a svéd kulturális emlékezet részévé vált. John testét egy lépcsőnél találták meg, Esther és Putte az egyik szalonban voltak, a kisfiú anyja teste védelmében feküdt. John Bauert, Esthert és Bengtet végül Jönköping keleti temetőjében temették el 1922-ben.
A tragédia után felmerül a kérdés: mi minden lehetett volna még? Mi lett volna, ha azon az estén nem szállnak fel a hajóra? Ha inkább vonattal mennek, ha másnap indulnak, ha a rakományt jobban rögzítik, ha a kapitány nem vállalja az utat? John vajon valóban új művészi irányba fordult volna? A színház, a monumentális festészet, a díszlet és a nagyobb léptékű alkotások felé? Esther vajon újra erősebben visszatalált volna saját művészetéhez? Putte milyen emberré nőtt volna fel?
Ezekre már nem lesz válasz. John Bauer művészete így örökre fiatal maradt. Nem tudjuk, milyen irányba fejlődött volna tovább, hogyan változott volna a stílusa, mit kezdett volna a modernizmussal, a színházzal, a falfestészettel, saját belső küzdelmeivel. De amit hátrahagyott, az így is erősen él tovább.
VÉGSZÓ
Amikor elkezdtem írni ezt a megemlékezést, nemcsak John Bauerről szerettem volna többet megtudni. Valahol az is érdekelt, miért hat rám ennyire erősen az ő világa és miért éppen most érzem fontosnak, hogy hosszabban is foglalkozzak vele.
Furcsa érzés egy olyan művész életét kutatni, aki 36 éves korára már ennyire saját, felismerhető világot hagyott maga után. Még furcsább akkor, amikor az ember maga is abba az életszakaszba ér, ahol már nem fiatalabb nála, hanem lassan "túléli" őt. Nem versenyként élem meg és nem is önmarcangolásnak szánom. Inkább egy csendes önreflexióként: mit kezd az ember azzal az idővel, amely neki még megadatott?
John Bauer számomra nemcsak a trollok festője. Hanem egy olyan alkotó is, aki nagyon figyelt a természetre és képes volt meglátni benne azt a többet, amit más talán csak háttérnek nevezett volna. A mohában, a kövekben, a gyökerekben, a fák közötti fényben nemcsak formákat látott, hanem lehetőséget egy másik, mesésebb valóságra, még akkor is, ha sokszor maga sem tudta, hol kezdje, miközben az asztalán egyre nőtt a vázlatok kupaca.
Ismerős az az állapot, amikor az emberben több kép, forma és történet él, mint amennyit azonnal meg tud mutatni belőlük. Amikor a belső világ már alakul, de a megvalósítás lassú, hátráltatott vagy egyszerűen nehéz és fejben minden olyan szétszórt. Amikor egy fa, egy kő, egy régi motívum, egy északi táj vagy egy népmesei alak nemcsak szép, hanem valamiért hosszabban bennünk marad.
Talán ezért érzem Bauert annyira ismerősnek. Nem azért, mert ugyanazt szeretném csinálni, mint ő, és nem is azért, mert hozzá szeretném mérni magam. Inkább azért, mert értem azt a fajta figyelmet, amellyel a természet, a mese és a valóság határán mozgott. Értem a régi történetekhez való vonzódást és azt a vágyat is, hogy a látható világ mögött megbújó finomabb rétegeket valahogyan képpé lehessen formálni. Így, hogy jobban megismertem, talán mégjobban. És ki tudja, lehet ez kellett ahhoz, hogy majd kezdeni is tudjak vele valamit.
John Bauer harminchat év alatt olyan életművet hagyott hátra, amely ma is él. Nemcsak a svéd kultúrában, könyvekben vagy múzeumi gyűjteményekben, hanem minden emberben, aki az ő képei után egy kicsit másképp néz az erdőre. Aki egy mohás kőben már nemcsak követ lát és egy sötét fatörzs mögött megérzi a történet lehetőségét. Aki tudja, hogy a képzelet nem feltétlen menekülés a valóságból, hanem néha annak legmélyebb látása.
Én most innen nézek vissza rá: női alkotóként, északi lelkű emberként, egy olyan életkorban, amiben John Bauer földi útja már véget ért, az enyém pedig még folytatódik. És talán éppen ez a legfontosabb üzenete számomra. Nem érdemes a végtelenségig halogatni azt, amit az ember létre szeretne hozni. Nem minden belső kép maradhat örökké vázlat vagy gondolat.
John Bauer nemcsak életre keltette az északi erdőt. Emlékeztet is arra, hogy minden művésznek van egy saját erdeje. Nem kell ezt siettetni és nem kell másokéhoz hasonlítani. De figyelni kell rá, mert néha éppen abból születik a legerősebb munka, amit az ember a legtovább hordoz magában. És talán ha elég kitartóan figyelünk, egyszer csak megmozdul valami a fák között. És akkor tudjuk, hogy ideje alkotni.
John, Esther és Bengt Bauer emlékére 🖤
Források:
https://www.visitsmaland.se/
https://jonkopingslansmuseum.se/
https://digitaltmuseum.se/
További érdekesség
